Sziasztok! Eljött a szombat, ezzel az új rész is, és - esetemben - egy újabb túlélt iskolanap. Mert igen, be kellett mennünk... Mindegy, nem csak nekünk, de akkor is. Viszont jövő héttől szünet lesz! Na jó, nem akarok sokat pofázni...
A részt egyébként már másodszorra írtam meg, mert voltam olyan béna, és kitöröltem az első formáját... Jóval jobb volt, de most már mindegy, azért remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
- Szóval...
- A mostohatesód vagyok - lökte el magát az ablakpárkánytól Michael, aki már bizonyára megunta, hogy apáék nem mondanak semmit. Leesett állal bámultam az apámat, aki - Katherine-nel - együtt a földet, vagy éppen a cipőik orrát bámulták, mintha lenne rajtuk valami érdekes. Nagy levegőt vettem, hogy nehogy ordítani kezdjek. A helyzet most megfordult. Mindig én álltam apa helyében, ő pedig dühöngött, ha éppen arról volt szó.
- Ez komoly? - a kérdésemet természetesen apámnak szegeztem, de nem ő válaszolt. Katherine felszegett fejjel biccentett, és válaszolt.
- Michael a fiam.
- Mintha nem tudnám mi az a mostohatesó bazdmeg! - akadtam ki, hisz apa még mindig nem nézett fel, és láthatólag nem is akart. - Mi a szarért nem lehetett elmondani?!
Össze-vissza csapkodtam a kezemmel, még az sem érdekelt, hogy a kezemben még mindig ott van a söröm, és, hogy egyre több szempár szegeződik - leginkább rosszallóak - rám. Oli lépett elém, és két kezemet a törzsemhez szorította, hiszen tudja, így le tud nyugtatni. Kezével végigsimított a hajamon, így próbáltam rendezni a légzésem.
- El akartuk, csak...
- Ti mindent akartok mondani, de kibaszottul nem mondtok semmit olyanokról, amik engem is érintenek! - vágtam rá kapásból. - Te meg kibaszottul ne röhögj, mert pofon váglak - emeltem fel a kezem Oli felé, de tudta, hogy nem bántanám.
- Olyan vagy, mint az anyád...
- Ne példálózzál már vele! Anyát soha nem láttam ordítani, kiáltozni, de még a hangját sem emelte fel, soha! Szóval igazán ne mond még egyszer, hogy hasonlítok rá, mert igen sokban vagyok olyan, mint ő, de ebben rád ütöttem! - szememből kicsordult az első könnycsepp, úgyhogy inkább hátat fordítottam és az étterem ajtaja felé vettem az irányt. - Ja, és... - a földhöz vágtam az üvegemet, ami apró darabokra robbant szét, tartalma a földön kisebb tócsaként végezte.
- Ne pazarold az alkoholt! - kiáltott rám egy velem egykorú srác, mire a kezemet felemelve kinyújtottam a középső ujjam, majd kilöktem az ajtót, és a mellette lévő falnak vetettem a hátam. A vállam rázkódott, a lábam lassan csúszni kezdtek, így nem sokkal később már behajlított lábakkal kuporogtam.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ameddig ott ültem csak egy ember jött ki az étteremből, ő is telefonálni, hiszen a nagy zajtól bent ilyet lehetetlen csinálni. Olyan szívesen hívtam volna fel most anyát, elmesélni neki mindent, ami itt történt, de ezt soha nem tehetem meg. A szívemben hatalmas lyuk tátongott, kezdtem újra visszatérni azokba az időkbe, mikor meghalt. Gyors pillantást vetettem a kezemen - a már alig látszódó - hegekre, amiket tizenkét éves koromban ejtettem magamon. Volt egy enyhe mélypontom.
Csak akkor néztem fel, mikor újra megjelent valaki mellettem, és most le is ült. Kezét átvetette a vállamon, és halkan, szuszogva vette a levegőt. Fejemet a vállára hajtottam, bár nem tudtam ki az - volt tippem -, mire a keze egy picit megrándult.
- Jobban vagy? - kérdezte pár perc csend után, mire felemeltem a fejem. A sejtésem egyébként beigazolódott, tényleg Michael jött utánam, akármennyire is meglepett.
- Igen, sokkal - szipogtam szarkasztikusan. - Végül is, csak elfelejtették közölni, hogy lesz egy mostohatesóm.
- Én is csak az esküvőn tudtam meg - jegyezte meg csendesen.
- És az engem hol érdekel? - förmedtem rá. Nem akartam, tényleg. - Leszarom, hogy elmondták-e, nem kérdeztelek.
Alig mondtam ki ezt a két mondatot a fiú már állt is fel, de a karjánál fogva húztam vissza magam mellé. Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy így kezdődjön a "testvéri" kapcsolatunk.
- Bocs, csak... kiakadtam. Tudod, kibaszott nehéz úgy itt lenni az esküvőn, hogy tudod, az apád már rég túl lépett az anyádon, főleg úgy, hogy csak három éve halt meg. Éppen jött haza a munkából, és... és csoportos gyilkosság áldozata lett - meséltem, akaratom ellenére. Nem akartam elmondani neki, hiszen egyáltalán nem rá tartozik, hogy miért buktam ki.
- Semmi baj - rázta a fejét. - És sajnálom.
Frufruját arrébb söpörte az arcából, úgy bámult rám, és hatalmasat nyelt. Láttam rajta, hogy elgondolkozott, és nem tud mit mondani.
- Nem kell - csóváltam meg a fejem, és erős mozdulattal megtöröltem a szemem, ami miatt belekönyököltem szegény Michael mellkasába.
- Áú - nyögte, hiszen nem gyengén ütöttem meg szerencsétlent. - Viszont, gyere, állj fel - pattant fel, és kezét nyújtotta felém. - Ne törődj a felnőttekkel, menj be, és szedd össze magad. A lényeg, hogy ameddig nem indulnak kerülj mindenkit. Most pedig húzás a mosdóba, kapard fel magad a földről, és gyere ki újra, most már teljes életkedvvel! - utasított a "bátyám", majd belökdösött az ajtón, egészen a női vécéig. - Siess.
Alig léptem be a helyiségbe, már észre is vettem a egymás haját tartó lányokat, akik még az esküvőn is képesek bebaszni. Nem mellesleg, mivel én nem ismertem őket, biztos voltam, hogy Katherine hozzátartozója az összes okádó "szépség".
A kézmosóhoz léptem, és a tökéletesen tiszta tükörbe bámultam, amiből egy fáradt, és eléggé meggyötört Eddie nézett vissza. Na, arra viszont csak később jöttem rá, hogy akit én Eddie-nek, az Iron Maiden szörnyének nézett alak én vagyok.
Megnyitottam a csapot, amiből természetesen jéghideg víz folyt, majd erősen dörzsölni kezdtem az arcom, hogy lejöjjön a rászáradt festék. Az egyébként színtelen vizet feketére festette a rólam csöpögő szemfesték, majd amint végeztem a lehetetlennek tűnő feladattal a vállamról lógó táskámhoz nyúltam, amit akkor vettem magamhoz, mikor Michael irányítani kezdett.
Még az a szerencsém, hogy - mint nagyjából az összes lány - mindig van nálam egy fésű, és smink, hiszen fel kell készülni az ilyen helyzetekre. Én is lányból vagyok, na.
Sietve fésültem - inkább téptem - a narancssárga hajam, amiből kitűnt az az egyetlen zöld tincs, amit csak a saját helyzetem miatt festettem olyanra. Teljesen más színe van, mint a többinek, mégis eltűnik a tömegben, senki nem foglalkozik vele, így soha nem lehet teljes az élete. Na, ez a tincs jelképez engem. A narancssárga meg az engem körülvevő tagokat.
Negyed óra kellett csak ahhoz, hogy sikerüljön tökéletesen kifésülni a hajamat, majd előkapartam a sminkdolgaimat, és kihúztam a szemem, hogy legalább egy kicsit legyen értelmes arcom az este további részében.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, és amint megbizonyosodtam arról, hogy most már egy cseppet sem hasonlítok arra az ijesztő szörnyre, sem pedig más horrorfilmbeli karakterre, egy álmosoly kíséretében léptem át a magas küszöböt, ami előtt a nagybátyám várakozott.
- Végre már! Vagy fél órája itt vagyok. Mike mondta, hogy beküldött, és jöjjek utánad, de nem akartam bemenni - csapkodott vigyorogva.
Legyintve haladtam el mellette, nem érdekelt, hogy ott van, és tudtam, hogy ezzel nem bántom meg. Ő is szokott ilyet, hozzászoktunk már, hogy szó nélkül megyünk el a másik mellett.
A piák felé vettem az utam, hogy ne kelljen egész este apáék undorítóan szerelmes párosát nézegetnem, józanul.
- Ez komoly? - a kérdésemet természetesen apámnak szegeztem, de nem ő válaszolt. Katherine felszegett fejjel biccentett, és válaszolt.
- Michael a fiam.
- Mintha nem tudnám mi az a mostohatesó bazdmeg! - akadtam ki, hisz apa még mindig nem nézett fel, és láthatólag nem is akart. - Mi a szarért nem lehetett elmondani?!
Össze-vissza csapkodtam a kezemmel, még az sem érdekelt, hogy a kezemben még mindig ott van a söröm, és, hogy egyre több szempár szegeződik - leginkább rosszallóak - rám. Oli lépett elém, és két kezemet a törzsemhez szorította, hiszen tudja, így le tud nyugtatni. Kezével végigsimított a hajamon, így próbáltam rendezni a légzésem.
- El akartuk, csak...
- Ti mindent akartok mondani, de kibaszottul nem mondtok semmit olyanokról, amik engem is érintenek! - vágtam rá kapásból. - Te meg kibaszottul ne röhögj, mert pofon váglak - emeltem fel a kezem Oli felé, de tudta, hogy nem bántanám.
- Olyan vagy, mint az anyád...
- Ne példálózzál már vele! Anyát soha nem láttam ordítani, kiáltozni, de még a hangját sem emelte fel, soha! Szóval igazán ne mond még egyszer, hogy hasonlítok rá, mert igen sokban vagyok olyan, mint ő, de ebben rád ütöttem! - szememből kicsordult az első könnycsepp, úgyhogy inkább hátat fordítottam és az étterem ajtaja felé vettem az irányt. - Ja, és... - a földhöz vágtam az üvegemet, ami apró darabokra robbant szét, tartalma a földön kisebb tócsaként végezte.
- Ne pazarold az alkoholt! - kiáltott rám egy velem egykorú srác, mire a kezemet felemelve kinyújtottam a középső ujjam, majd kilöktem az ajtót, és a mellette lévő falnak vetettem a hátam. A vállam rázkódott, a lábam lassan csúszni kezdtek, így nem sokkal később már behajlított lábakkal kuporogtam.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ameddig ott ültem csak egy ember jött ki az étteremből, ő is telefonálni, hiszen a nagy zajtól bent ilyet lehetetlen csinálni. Olyan szívesen hívtam volna fel most anyát, elmesélni neki mindent, ami itt történt, de ezt soha nem tehetem meg. A szívemben hatalmas lyuk tátongott, kezdtem újra visszatérni azokba az időkbe, mikor meghalt. Gyors pillantást vetettem a kezemen - a már alig látszódó - hegekre, amiket tizenkét éves koromban ejtettem magamon. Volt egy enyhe mélypontom.
Csak akkor néztem fel, mikor újra megjelent valaki mellettem, és most le is ült. Kezét átvetette a vállamon, és halkan, szuszogva vette a levegőt. Fejemet a vállára hajtottam, bár nem tudtam ki az - volt tippem -, mire a keze egy picit megrándult.
- Jobban vagy? - kérdezte pár perc csend után, mire felemeltem a fejem. A sejtésem egyébként beigazolódott, tényleg Michael jött utánam, akármennyire is meglepett.
- Igen, sokkal - szipogtam szarkasztikusan. - Végül is, csak elfelejtették közölni, hogy lesz egy mostohatesóm.
- Én is csak az esküvőn tudtam meg - jegyezte meg csendesen.
- És az engem hol érdekel? - förmedtem rá. Nem akartam, tényleg. - Leszarom, hogy elmondták-e, nem kérdeztelek.
Alig mondtam ki ezt a két mondatot a fiú már állt is fel, de a karjánál fogva húztam vissza magam mellé. Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy így kezdődjön a "testvéri" kapcsolatunk.
- Bocs, csak... kiakadtam. Tudod, kibaszott nehéz úgy itt lenni az esküvőn, hogy tudod, az apád már rég túl lépett az anyádon, főleg úgy, hogy csak három éve halt meg. Éppen jött haza a munkából, és... és csoportos gyilkosság áldozata lett - meséltem, akaratom ellenére. Nem akartam elmondani neki, hiszen egyáltalán nem rá tartozik, hogy miért buktam ki.
- Semmi baj - rázta a fejét. - És sajnálom.
Frufruját arrébb söpörte az arcából, úgy bámult rám, és hatalmasat nyelt. Láttam rajta, hogy elgondolkozott, és nem tud mit mondani.
- Nem kell - csóváltam meg a fejem, és erős mozdulattal megtöröltem a szemem, ami miatt belekönyököltem szegény Michael mellkasába.
- Áú - nyögte, hiszen nem gyengén ütöttem meg szerencsétlent. - Viszont, gyere, állj fel - pattant fel, és kezét nyújtotta felém. - Ne törődj a felnőttekkel, menj be, és szedd össze magad. A lényeg, hogy ameddig nem indulnak kerülj mindenkit. Most pedig húzás a mosdóba, kapard fel magad a földről, és gyere ki újra, most már teljes életkedvvel! - utasított a "bátyám", majd belökdösött az ajtón, egészen a női vécéig. - Siess.
Alig léptem be a helyiségbe, már észre is vettem a egymás haját tartó lányokat, akik még az esküvőn is képesek bebaszni. Nem mellesleg, mivel én nem ismertem őket, biztos voltam, hogy Katherine hozzátartozója az összes okádó "szépség".
A kézmosóhoz léptem, és a tökéletesen tiszta tükörbe bámultam, amiből egy fáradt, és eléggé meggyötört Eddie nézett vissza. Na, arra viszont csak később jöttem rá, hogy akit én Eddie-nek, az Iron Maiden szörnyének nézett alak én vagyok.
Megnyitottam a csapot, amiből természetesen jéghideg víz folyt, majd erősen dörzsölni kezdtem az arcom, hogy lejöjjön a rászáradt festék. Az egyébként színtelen vizet feketére festette a rólam csöpögő szemfesték, majd amint végeztem a lehetetlennek tűnő feladattal a vállamról lógó táskámhoz nyúltam, amit akkor vettem magamhoz, mikor Michael irányítani kezdett.
Még az a szerencsém, hogy - mint nagyjából az összes lány - mindig van nálam egy fésű, és smink, hiszen fel kell készülni az ilyen helyzetekre. Én is lányból vagyok, na.
Sietve fésültem - inkább téptem - a narancssárga hajam, amiből kitűnt az az egyetlen zöld tincs, amit csak a saját helyzetem miatt festettem olyanra. Teljesen más színe van, mint a többinek, mégis eltűnik a tömegben, senki nem foglalkozik vele, így soha nem lehet teljes az élete. Na, ez a tincs jelképez engem. A narancssárga meg az engem körülvevő tagokat.
Negyed óra kellett csak ahhoz, hogy sikerüljön tökéletesen kifésülni a hajamat, majd előkapartam a sminkdolgaimat, és kihúztam a szemem, hogy legalább egy kicsit legyen értelmes arcom az este további részében.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, és amint megbizonyosodtam arról, hogy most már egy cseppet sem hasonlítok arra az ijesztő szörnyre, sem pedig más horrorfilmbeli karakterre, egy álmosoly kíséretében léptem át a magas küszöböt, ami előtt a nagybátyám várakozott.
- Végre már! Vagy fél órája itt vagyok. Mike mondta, hogy beküldött, és jöjjek utánad, de nem akartam bemenni - csapkodott vigyorogva.
Legyintve haladtam el mellette, nem érdekelt, hogy ott van, és tudtam, hogy ezzel nem bántom meg. Ő is szokott ilyet, hozzászoktunk már, hogy szó nélkül megyünk el a másik mellett.
A piák felé vettem az utam, hogy ne kelljen egész este apáék undorítóan szerelmes párosát nézegetnem, józanul.
April xx
